A minap újabb kérdésbe botlottam a múltkori posztban közölt faggatózás után, ami szintén szöget ütött a fejembe. Nem azért, mert olyan bődületes hülyeség lenne (a múltkori sem volt az, csak épp a rossz végéről közelítette a problémát), hanem éppen mert a látszólagos logikája és kézenfekvősége miatt tud komoly félreértésekhez vezetni. A kérdés:„Milyen befektetési alappal lehetett megverni a piacot? Biztos vannak ilyenek, nem?”. Persze hogy van ilyen, csak aki azzal tölti az idejét, hogy ezeket keresi, hosszú távon biztos, hogy rosszul jár.
Ezt anélkül le lehet szögezni, hogy állást foglalnánk az örök filozófiai vitában, hogy meg lehet-e hosszú távon verni a piacot, azaz teljesíthet-e egy alapkezelő aktív vagyonkezeléssel jobban, mint az a mögöttes piac, ahonnan a befektetési célpontjait kiválasztja. Tény, hogy egyes hosszabb-rövidebb időszakra nagyon sok alapkezelő tud a saját referenciaindexe (a mögöttes piac teljesítményét leképező index) elé kerülni, de az is tény, hogy igazán hosszú távon nagyon kevesen képesek erre, legalábbis a jelentős felülteljesítésre.
Kiváló példa erre az amerikai Legg Mason alapkezelő legendás portfóliómenedzsere, Bill Miller, aki 15 egymást követő évben tudta felülteljesíteni a társaság amerikai részvényalapjával az S&P500 indexet (az amerikai piacok 500 legnagyobb társaságát magába foglaló, széles körben elfogadott piaci index). A remek sorozat azonban 2007-ben véget ért, az alap hirtelen a versenytársaihoz és a piachoz képest is érezhetően alulteljesítővé vált, és ezen 2008-ban sem igazán tudott változtatni. 15 éves szerencse, vagy kivételes tudás? Teljesen mindegy.
A hosszú távú átlagot tekintve ugyanis biztosan előkelő helyen áll még mindig, és ez az ami számít, nem a piac megverése. A lényeg, hogy megtaláljuk azokat az alapokat, amelyek megfelelően közvetítik a mögöttes piac hozamait a zsebünkbe, nem kell keresgetnünk olyat, amivel jóval többet keresünk, mint a piac. Ha jól rakjuk össze a portfóliónkat, akkor az egyes piacok hozamával, kiegészítve a minőségi vagyonkezelés adta kis plusszal, bőven elégedettek lehetünk hosszú távon.
Nyilván fontos persze, hogy a saját költségeit kitermelje az alapkezelő, a másik oldalról fogalmazva: ne legyen nagyobb a költség, mint amit az alapkezelő hozzátesz az alap működéséhez. Semmi értelme megvenni akár egy magyar részvényalapot, amelynek vagyonára az alapkezelő évente pl. 1,5 százalék vagyonkezelési díjat számol fel, ha az alap tendenciózusan két százalékkal marad el a BUX indextől.
Az sem baj, ha az alap el-eltér néha a mögöttes indextől, hiszen ez mutatja, hogy az alapkezelő igyekszik megtalálni azokat az apró lehetőségeket, amelyek segítségével kitermelheti a saját díját, és egy hajszálnyival a versenytársai előtt járhat. Ezt egyébként akár az alap grafikonján is érzékelhetjük, de vannak erre szolgáló mutatószámok is (sajnos a magyar alapkezelők nem szívesen tesznek ilyet közzé).
Ezek a kis szabadosságok ugyanakkor a kockázatot is növelhetik, miközben a hozamhoz nem biztos, hogy hozzátesznek. Szóval ha én például amerikai részvénypiacot akarok a portfóliómban látni, akkor olyan alapra van szükségem, amelyik megfelelően leköveti, maximum kisebb eltérésekkel, nem pedig olyanra, ami csak úgy nagyjából hasonlít rá. Aztán ha már van egy nagy marék ilyen alap, akkor ezek közül egyéb szempontok – költségek és a múltbeli teljesítmény (kockázat és hozam együtt) - alapján lehet válogatni. Felesleges a világverő alapot keresni, mert a fagyi előbb-utóbb visszanyalhat.
