Lassan ott tartunk, hogy a biztosnak vélt kötvényeknél is a részvényekhez hasonló taktikát kell követni, amit még a múlt század legnagyobb magyar származású spekulánsa, Andre Kosztolany mondott: vegyük meg a papírokat és csak öt év múlva nézzünk utána, hogy mi is történt vele. Ha naponta követjük az eseményeket, akkor egyrészt csak elrontjuk a napjainkat a folyamatos aggódás miatt, másrészt nagy valószínűséggel a rossz pillanatban fogunk kiszállni a poziból.

 

Elég csak az ábrára nézni, hogy értsük az örökzöld szállóigét, a befektetők elvárásait jól mutató 10 éves referenciahozam ugyanis tavaly nyár óta libikókaszerűen változott, miközben a különböző kötvények árfolyama pontosan ellentétesen ugrált fel s alá. Korábban a pénzpiaci válság és az azt követő forint elleni spekuláció küldte az egekbe a hozamokat, amit egy néhány hetes korrekciós időszak követett, majd az előző heti elkeserítő amerikai adatoknak hála újfent nagyobb ugrásokkal araszoltak felfelé a hozamok.

Én még tavaly ősszel döntöttem a betétek helyett a rövid kötvények (diszkont kincstárjegyek) mellett (a logikai láncot már egy korábbi posztban fejtettem fel), és mivel sejtettem, hogy nem egy lightos időszak elé nézünk, nem is nagyon törődtem a pénzemmel. Egy valamit tartottam ugyanis az eszemben, történhet gyakorlatilag bármi, ha nem megy csődbe a magyar állam (márpedig miért is menne), és a lejáratig megtartom a papírt, akkor biztos nem veszthetek az üzleten. Az állam ugyanis garantálja a lejárat végén a névérték kifizetését, hát kell ennél több?

Természetesen más tészta lett volna, ha egy kötvényalapban vagyok, mivel ekkor a kötött átlagidő miatt az alapkezelő folytonosan vesz és elad kötvényeket, ami azt jelenti, hogy időlegesen, ha rosszul mennek a dolgok akkor veszthetünk is, azonban a pénzt itt sem néhány hónapra szoktuk eltenni, hanem legalább egy, de inkább két évre. Nincs más tehát, mint kivárni az enyhülést, amire még biztosan hónapokat kell várni, azonban megéri…