Jártamban keltemben mindig valami érdekes dologba sikerül belefutnom, ilyen volt a minap a világ legnagyobb kötvényalap kezelőjének, a Pimco-nak egy elemzése. Nem tudom miért, de szívesen olvasgatom az elemzéseiket, mégiscsak 842 milliárd dollárt kezelnek, ami sokszorosa a magyar GDP-nek. Most azért is kaptam fel a fejemet, hiszen korábban sorra sztárolták a guruk a feltörekvő piacokat (köztük is elsősorban Kínát), a hitellufi kipukkadása láttán viszont kezdett felmenni bennem a pumpa, hogy ez csak egy beetetés.

Én csak egy ábrát ragadtam ki a sokból, viszont ez is kiválóan mutatja, hogy mekkora sztori is van a kínai piacon, a válság pedig erre csak ráerősített. Nem kell sokat visszamenni az időben, elég csak 2006-tól nézni a tőzsdeindexek, valamint a tőzsdei kapitalizáció alakulását napjainkig. Nem kell különösebb őstehetség ahhoz, hogy megállapítsuk, a bal oldali ábrát csak a kétkedők kedvéért csináltam meg. Mert hát a furfangosabb emberek rögtön mondhatnák, hogy minek dobálózok én a kapitalizációval, ha ugye az elmúlt évek hangosak voltak a kínai elsődleges kibocsátásoktól. Ez is persze adott lökést a piacnak, azonban az indexek alapján is kiválóan látszik, hogy nem csak mendemondáról van szó.

Befektetői körökben régóta ismert az a 75 éves, szállóigének is tekinthető megállapítás, miszerint rövid távon az emberek akár egy választógépnél a népszerűség alapján döntenek egyik vagy másik papír mellett, viszont hosszú távon nincs az a kampány, ami a rózsaszín ködöt fenntartaná, ergo teljesítmény nélkül nincs siker. Ha az ábrára nézünk, akkor pedig egyértelműen látható, hogy az ázsiai piac két nagy óriása közül merre fordul a mérleg nyelve.

Már júliusban azt láthattuk, hogy a kínai piac mérete meghaladta a japánét, tovább gondolva a történetet pedig egyértelmű, hogy a kínai piac lovára kell fogadni. Azt csak úgy félve jegyzem meg, hogy mekkora nyereséget lehetett úgy bezsebelni, ha nem csak a kínai részvények emelkedésére tettünk, hanem a két piac közötti - kapitalizációs - rés csökkenésére (értelemszerűen ez azt is jelenti, hogy a kínai piac felülteljesítésére spekuláltunk).

Ez konyhanyelve lefordítva azt jelenti, hogy longoltuk a kínai piacot, míg shortoltuk a japánt. Ha csak a méretek alapján számolgatunk, akkor is 4,000 milliárd dollár körüli összeget kell kapnunk, és akkor még sehol nem is beszéltünk tőkeáttételről. A legfőbb megállapítás viszont éppen az, hogy a hajó nem ment el, a brutális kilátásokkal rendelkező kínai gazdaság ugyanis éveken belül kenterbe veri majd a világot, így nem lehet rossz fogadni most már a két piac közötti olló kinyílására.