A válság köszöni szépen jól van, él mint hal a vízben, és egyelőre csak találgatások vannak arra, hogy a minden porcikánkat átjáró bizonytalanság mikor hagyhat alább. Ez még nem is lenne baj, valahogy úgyis elvonul ez a világégés, azonban az már koránt sem mindegy, hogy milyen módszerekkel lehet túllépni ezen a láthatóan zsákutcába futott rendszeren. Azt mindenki elismeri, hogy nemcsak egy porszem került a korábban olyan jól szuperáló gépezetbe, azonban hihetetlen módon nincs egyetértés abban, hogy a válságot ki(k), vagy mi(k) okozták.
Én már ezen meg sem lepődöm, hiszen mit várunk akkor, ha még a Nagy gazdasági világválságról sem tud a közgazdász „világszövetség” egy közös véleményt kiszenvedni. Ugyanaz a lemez megy megint, mindenki a saját igazát hajtogatja, egyesek a volt amerikai jegybankelnök próbálják besározni, miközben a másik oldal a globalizációra (pénzügyi piacok nemzetközi válására) és a szabályozók hiányosságaira tereli a hangsúlyt.
Nem akarok egyik oldal mellé sem állni, hiszen a mai gazdasági rendszer egy annyira összetett rendszer, hogy teljes ostobaság lenne azt mondani, hogy ezért vagy azért tört ki a válság, azt ugyanis csak több tényező együtt válthatta ki. Szidhatjuk a volt jegybankelnököt, hogy túlságosan sokáig tartotta alacsonyan a jegybanki alapkamatot, azonban nem szabad elfeledkeznünk arról, hogy ezt csak azért tehette meg, mivel a gazdasági környezet úgy alakult ahogy, és egyszerűen a követett szabályalapú rendszer ezt mutatta. Ne felejtsük el, hogy az alacsony inflációs környezetben a kelleténél magasabb kamat akár deflációhoz is vezethetett volna, és az amerikai gazdaság sem növekedhetett volna ilyen gyorsan. Nem beszélve arról, hogy az emberek életszínvonala rohamosan emelkedett, amit a kormánynak sem volt nagyon érdeke megbolygatni.
Az egész ügybe még bele lehet keverni a feltörekvő országokat is, élükön a Kínával, Indiával, Brazíliával és Oroszországgal, ahol az utóbbi másfél évtizedben nagyon nagy hangsúlyt fektettek az export élénkítésére, ami komoly gazdasági növekedést hozott el (nem beszélve a hihetetlen gyorsasággal emelkedő megtakarításokra). Az olcsó munkaerőnek köszönhetően pedig egy alacsony inflációs időszak köszöntött be, ami a világon mindenhol alacsonyabb kamatokat eredményezett. Ezek együtt pedig megfelelő táptalajt jelentettek egy globális ingatlanpiaci buborék kialakulásához.
Emellett mehetünk el szó nélkül amellett, hogy több évszázados feltevések inogtak meg a válságban, hiszen a közgazdászok között nagyon régóta járja az az eszme, hogy a piac képes mindent megoldani, és egy egész irányzat épült arra, akik azt mondják, hogy minimálisra kell csökkenteni az állam beavatkozását a gazdaságba. A pénzpiaci válság miatt viszont egészen biztosan felül kell majd vizsgálni a korábbi évtizedeket jellemző szabadpiaci gazdaságpolitikát, a kudarc ugyanis ennél jobban nem szúrhatja ki a szemünket.
