Számtalan helyen olvastam már, hogy megpróbálják belőni mikor lehet már egy kicsit tisztább a kép (ami most jelentse azt, hogy legalább ad valami életjelet magáról a világgazdaság), azonban a sok hadakozásban elvesznek az igazán fontos dolgok, úgy mint miért is kell ilyen mértékű állami beavatkozás, valamint, hogy mikor lesz hatása az adófizetői pénzek felhasználásának. Röviden az előző részek tartalmából: a nagy Amerikából kiinduló válság 2007 nyarán egy dominósor első szeletének a felborítását eredményezte, ami apránként egyre több dominót döntött el, a helyzet pedig a tavaly szeptemberben összeomló Lehman Brothers után lett kritikus (nem megmenteni nagyon nagy hiba volt).

Azt kell átlátnunk, hogy a gazdaság szívét jelentő pénzügyi rendszer működése került veszélybe. Úgy képzelhetjük el ezt az egészet, mint egy nagy családot, akik korábban a jó viszony miatt gyakorlatilag szó nélkül adtak egymásnak hitelt meg segítséget (sőt még a nem túl közeli rokonokat is megdobálták néhány zöldhasú-bálával). Most viszont már csak szkafanderben mernek egymás közelébe menni, ha egyáltalán megteszik, hitelt meg vagy nem adnak, vagy ha adnak is, akkor szigorú feltételekkel.

Teljesen mindegy, hogy etikailag mit gondolunk a bankóriás bedőléséről (ami véleményem szerint sokkal többet ártott, és még nem is használt), el kell fogadni, hogy ez megtörtént, a következményeket pedig végső soron az adófizetőknek kell viselniük. Évszázadokkal ezelőtt éppen ezért jött létre egy az egyén feletti hatalom, hogyha baj van, akkor végső soron lehessen rá számítani. Az amerikai vezetés pedig rögtön kapcsolt, azonban amennyire egyszerű volt megengedni a bankóriás bedőlését, annyira nehéz a helyzetet javítani (itt lehet a politikai késésekről beszélni, ami egyrészt azt jelenti, hogy baromi lassan megy át egy döntés a bürokrácián, másrészt a már végrehajtott intézkedések is csak nagyon lassan éreztetik a hatásukat a gazdaságban). A megoldás pedig Amerikában a régi jól bevált New Deal alapján nem lehetett más, minél nagyobb állami beavatkozással (meg egyéb nyalánkságokkal) kell élénkíteni a keresletet.

Alapvetően annyi történt, hogy az emberek túl sokat fogyasztottak korábban, túl sok hitelt vettek fel, ennek köszönhetően pedig túl jól éltek (tehát ne essünk abba a hibába, hogy valakinek a nyakába akarjuk varrni a válságot, mivel a hitelfelvevő emberek nélkül nem működhetett volna a dolog). A bőséges esztendők után pedig most szűkölködésnek kell következnie. Aki hülye haljon meg mondás pedig most nem állhatja meg a helyét, mivel az egész rendszer alapja az egyén, aki ugye megveszi a kenyeret, meg a merdzsót. Többet pedig nem lehet tenni, mint hogy a lehető legtöbb pénzt pumpáljuk a gazdaságba, ez természetesen különböző módokon lehetséges: lenyomom a jegybanki alapkamatot, hogy olcsón kaphasson hitelt az állam és a fogyasztó, munkát ajánlok az embereknek állami beruházásokkal, ami valamelyest vissza tudja fogni a foglalkoztatottság csökkenését, a megkeresett dollárcenteket pedig el lehet valahol költeni.

A bankokat pedig azért kell megmenteni, mert nélkülük több ezer évet visszacsúszva a kőkorszakban találnánk magunkat, hisz nem lenne kinél fialtatni a pénzünket, és nem lenne olyan professzionális intézmény, ami szétosztja a valóban fontos beruházásokra a lóvét. A végső kérdés már csak az, hogy valóban meghozzák-e ezek az állami intézkedések a hatásukat kellő időben a felemelkedéshez, vagy egy pesszimista forgatókönyv szerint hosszabb recesszióra kell felkészülnünk. A legrosszabb az egészben, hogy még nem tudjuk mennyi csontváz maradt a szekrényben, és még azt sem látjuk tisztán, hogy fél év múlva tisztulhat-e a kép.