Egészen biztos vagyok abban, hogy a lehető legkevésbé kellett most ez az influenza-járványos dolog, pedig már tényleg kezdtem bizakodni, hogy mégiscsak azoknak van igazuk, akik egy tartós emelkedés kezdetét vizionálják. Bár magamra vethetek, hiszen gyakorlatilag tétlenül követtem végig a márciusi eseményeket, ha jó időben jókor szálltam volna be, akkor egy hónap alatt 25 százalékkal lett volna vastagabb a bukszám. Nem baj gondoltam, ha már olyan sokan megvesznek most a tőzsdéért érdemes lehet egy szerényebb összeget feltenni, még akkor is ha nem annyira biztos a győzelem, mint például a magyar csodaló Overdose esetében, de a körülmények rendesen betettek.

Nem egy ember szemét szúrta az utóbbi időben a lengyel nyugdíjalapok helyzete, a kormány ugyanis nemes egyszerűséggel megtiltotta az alapoknak, hogy külföldi eszközöket vásároljanak (na jó, az igazsághoz tartozik, hogy a vagyonuk maximum 5 százalékát tarthatják külföldi cuccokban). A nagy testvér (EU) többször is nehezményezte, hogy miként lehet egy ilyen nyilvánvalóan szabad tőkemozgást akadályozó törvényt megtűrni, aztán megunta a dorgálást, és a legfrissebb hírek szerint az Európai Bíróság fog végső döntést hozni az ügyben. Nincs mit tenni, ha itt elbuknak a lengyelek, akkor a változás elkerülhetetlen.

A kockázatvállalási hajlandóság egy időre visszatért a világon, bár középtávon én továbbra is pesszimista vagyok. Persze tisztában vagyok azzal, hogy a trendekkel szembemenni öngyilkosság, és azt sem gondolom, hogy okosabb vagyok a piacnál. Ezért megérzéseimmel szembe menve azt mondom, hogy olajat veszek, de annak gyenge fundamentumai miatt aranypiaci befektetéssel is megspékelem mindazt.

Számtalan helyen olvastam már, hogy megpróbálják belőni mikor lehet már egy kicsit tisztább a kép (ami most jelentse azt, hogy legalább ad valami életjelet magáról a világgazdaság), azonban a sok hadakozásban elvesznek az igazán fontos dolgok, úgy mint miért is kell ilyen mértékű állami beavatkozás, valamint, hogy mikor lesz hatása az adófizetői pénzek felhasználásának. Röviden az előző részek tartalmából: a nagy Amerikából kiinduló válság 2007 nyarán egy dominósor első szeletének a felborítását eredményezte, ami apránként egyre több dominót döntött el, a helyzet pedig a tavaly szeptemberben összeomló Lehman Brothers után lett kritikus (nem megmenteni nagyon nagy hiba volt).

A sokak által csak feltörekvő piaci gurunak nevezett Mark Möbius gyakorlatilag már fél éve folyamatosan azt szajkózza, hogy oda kéne figyelni, mert a fejlődő országok tőzsdéin komoly felhúzásra van kilátás. Még az sem izgatta túlságosan az elmúlt hónapokban, hogy csak részben sem jöttek be a jóslatai, éppen ezért fanyar mosollyal nyugtáztam minden egyes megszólalását, például amikor a CNBS-n lassan már celebeknek való tisztelettel hallgatták meg.

Bár egy kicsit korábbra vártam, a medvepiaci rali végülis beköszöntött a tőzsdéken, most a kérdés, hogy mit évő legyek ezután. A gazdasági folyamatokban ugyanis nem mutatkozik nagy fordulat, márpedig szerintem a részvénypiacok tartósabb emelkedésbe csak akkor kezdhetnek, ha makroszinten stabilizálódik a helyzet és a fundamentumok javulásnak indulnak.

A válság köszöni szépen jól van, él mint hal a vízben, és egyelőre csak találgatások vannak arra, hogy a minden porcikánkat átjáró bizonytalanság mikor hagyhat alább. Ez még nem is lenne baj, valahogy úgyis elvonul ez a világégés, azonban az már koránt sem mindegy, hogy milyen módszerekkel lehet túllépni ezen a láthatóan zsákutcába futott rendszeren. Azt mindenki elismeri, hogy nemcsak egy porszem került a korábban olyan jól szuperáló gépezetbe, azonban hihetetlen módon nincs egyetértés abban, hogy a válságot ki(k), vagy mi(k) okozták.

Az elmúlt hónapokban rengeteg szó esik az államcsődről, sajnos sokszor a magyar állammal kapcsolatban. Emlegetik az orosz válságot, szóba kerül Argentína, mindenki az állam fizetésképtelenségétől retteg. Akármit is jelentsen az. Ezzel párhuzamosan mind többet beszélnek a kötvények nemfizetése ellen biztosító CDS-ekről, illetve azok áráról, és az is lélegzet visszafojtva figyeli a jegyzéseket, aki korábban még csak nem is hallott róla. De érdekes-e egyáltalán?

Az utóbbi időszakban teljesen elhalkultak az állami befektetési alapokat ért támadások, ami teljesen érthető, hiszen ezek a szereplők voltak azok, akik például a nagy nyugati bankokat kisegítették. Korábban azért kerültek a támadások kereszttüzébe az alapok, mivel Amerika és Európa féltette a gazdaságát a hatalmas vagyonokat kezelő alapoktól, amik kedvük szerint vásároltak nagyobb paketteket stratégiailag fontos cégekben. A szükség viszont törvényt bont…

Mikor 2007 végén elindult a részvénypiaci esés, még senki sem gondolta, hogy ekkora szakadás jön az egész világban. Engem is elbódított a rózsaszín köd, hittem a nagy befektetési bankok stratégiáiban és az azokban található decoupling (szétválás) jelenségben. Nem lesz itt nagy gond, az USA megérzi majd az ingatlanpiaci gondokat, de a bivaly erős feltörekvő térségek továbbra is jók lesznek, mondták az okosok.

A minap olvastam a Portfolio.hu-n, hogy Amerikában egy csomó befektető látva a siralmas tavalyi eredményeket, egyszerűen letett arról, hogy megverje a piacot, megelégszik a „szimpla” indexkövető alapokkal. Ennek köszönhetően az aktívan menedzselt alapokból jelentős tőke áramlott ki, miközben a passzív alapok csekélyebb, de azért érezhető tőkebeáramlást könyvelhettek el (pláne, ha ideszámoljuk a tőzsdén kereskedett alapokat is). De mégis mi történik? Tényleg mindenki hajigáljon el a kezéből minden alapot, és csak az indexkövetésre fókuszáljon?

Továbbra is hiszek abban, hogy az elmúlt hetek nagy esését követően az amerikai tőzsdéken már talpraállás jöhet, de emellett egyre inkább meggyőződésem, hogy a "feltámadás" csak kérészéletű lehet. A folyamatok ugyanis egyre jobban hasonlítanak a nagy gazdasági világválság során tapasztalt tőzsdei zuhanáshoz.

Dwight korábbi posztjában már elég részletesen kifejtette, hogy mit jelentett az amerikai Dow Jones esetében az a bizonyos 7,200 pontos szint letörése. Ezalatt az index utoljára 10 éve járt, ami a következő időszak árelmozdulását nézve nem jó ómen. Pláne ha valaki egy pillantást vet a hitelpiacok továbbra is ramaty állapotára, vagy a gazdasági és vállalati teljesítmények gyászos jövőképére.

Megtörtént az amerikai tőzsdéken, amiről már napok, sőt, talán hetek óta beszéltek a befektetők, a piacok tegnap úgy hatoltak át a több mint hat évvel ezelőtt kialakított támasszinten, mint kés a vajon. Ha nem következik be valamilyen fordulat az igen közeli jövőben, akkor viszont a több mint egy évtizede nem látott alacsony szintek még sötétebb jövőt festenek elénk: az amerikai részvénypiacok még igen súlyos zuhanások előtt állhatnak.

Izzik a helyzet a közép-kelet-európai devizapiacokon, ebből persze leginkább csak azt vesszük észre, hogy a forint már nemhogy megkarcolta a 300-as „lélektani” határt, de nyílegyenesen átrongyolt rajta, és csak egy hajszálon múlott, hogy nem volt egyszer sem 310 forint egy euró ára. Nemcsak minket bántanak viszont, hasonlóan benne vannak a slamasztikában a lengyelek és a csehek is, legalábbis ami a nemzeti fizetőeszközük értékét illeti (a szlovákok pedig röhögnek a markukba az eurozónában, ahová sikerült épp az utolsó pillanatban becsusszanniuk).

A minap újabb kérdésbe botlottam a múltkori posztban közölt faggatózás után, ami szintén szöget ütött a fejembe. Nem azért, mert olyan bődületes hülyeség lenne (a múltkori sem volt az, csak épp a rossz végéről közelítette a problémát), hanem éppen mert a látszólagos logikája és kézenfekvősége miatt tud komoly félreértésekhez vezetni. A kérdés:„Milyen befektetési alappal lehetett megverni a piacot? Biztos vannak ilyenek, nem?”.  Persze hogy van ilyen, csak aki azzal tölti az idejét, hogy ezeket keresi, hosszú távon biztos, hogy rosszul jár.

Bár már nem pánikolunk, azért még válság van, méghozzá rendszerszintű, mély és vélhetően időben is hosszabban elnyúló. Aki már részvényt akar, de nem szeretne a közeljövőben szívrohamban elhalálozni egy esetleges újabb eladási hullám láttán, annak érdemesebb lehet élni a kockázatkezelés jól bevált formáival. Én például a nemesfémpiacok felé kacsintgatok.

Háromszáz forintba kerül az euró, ezzel van tele már nemcsak a gazdasági, hanem a szélesebb média is. A hír persze fontos, a szám szép, kerek lélektani határ, történelmi minimum, és hát a további rizikó sem elhanyagolható, nem kicsit ingoványos talajon jár a forintpiac. Ezzel együtt ha bárki is egy kicsit is követte az eseményeket az elmúlt hetekben, hónapokban, biztosan nem lepődik meg, hogy megnéztük, milyen az élet 300 felett...

Sokszor tettem már fel magamnak a kérdést, hogyha arra mégsem számíthatok, hogy kifogok egy aranyhalat a lakásom melletti pocsolyából, és az teljesíti három kívánságomat, akkor hogyan nyerhetek rövid idő alatt sok pénzt. Az utóbbi időben inkább a brutális veszteségeket lehetett megtudni sajnos, azonban akadnak itt-ott üdítő kivételek. Ilyen volt néhány nappal ezelőtt egy milliárdos alapkezelő 420 millió dolláros kaszálása, ami nemes egyszerűséggel csak arra épült, hogy jókor volt jó helyen, és akkor jó döntést hozott.

Úgy tűnik az egzotikumok izgatják jelenleg a befektetők fantáziáját, hát gondoltam pár sor erejéig én is ezekről fogok elmélkedni. Miután a szoftos commodity-ket (pl.: búza, kukorica, szójabab) 2008 első felében valósággal széttépték, más játékszer után kellett nézni. Mi az, ami nem száguldott eszeveszett ütemben, nincs kitéve közvetlenül a jelenlegi válságnak és még sztorit is lehet faragni mögé: hát az egzotikumok.

A minden hájjal megkent tőzsdei spekuláns, vagy uram bocsá befektető a kakaó és kávé árfolyamának erősödéséből (vagy éppen eséséből) is kiveheti részét. Miközben a recesszió miatt sápítozó részvénypiaci elemzők kergetnek minket a halálba, ezek az eldugott, de potenciállal kecsegtető piacok egyre magasabb szintekre jutnak.

Bekövetkezett, amitől sokan óvtak már tavaly év végén is: beindult az újabb, és az előzőnél lényegesen erőteljesebb (vagy legalábbis annak tűnő) elbocsátáshullám. Tegnap talán véletlenül, talán nem, éppen egyszerre jelentett be több mint egy tucat amerikai és európai nagyvállalat jelentős létszámleépítéseket. A mutató a Financial Times szerint tegnap nem is állt meg 72 500 elbocsátott főig. Az nagyon sok, még akkor is, ha ragaszkodva a makrogazdasági szemléletünkhöz, nem gondolunk bele, hogy egy akármennyi százalékos recesszió miatt elbocsátott dolgozónak nem akármennyi, hanem pontosan 100 százalékkal csökken a jövedelme.